Lassan kettő, de lehet, hogy három éve tart a dióhoz fűződő fétisszerű viszonyom. Diós torták, krémek, habok, csokoládék vonzanak olyan intenzíven, ami miatt már ipari hulladék szinten lévő fornetti diós mini csigára vagy a szépemlékű gyerekkori klasszikusokra nyomokban hajazó Lottó szelettel is hajlandó vagyok vágyaimat csillapítani.
Tudván, hogy a glutén mennyire káros, ugyanakkor azt is tudván, a finomlisztből milyen finomságokat lehet készíteni hozzáértéssel, törődéssel, jó alapanyaggal, nem is kérdés, minden osztályon felüli diós falatot meg kell őrizni az utókornak. Legalább az internet eldugott szegletén. Ha valaki mégis ráakad és Budapesten van, annak esélyt nyújt a poszt, hogy megkóstolja, rabja, rajongója, esetleg diszkrét dicsérője legyen a város egyik legjobb csigájának.
A Budapest 13. kerületi Café Tripoli az, ahol a dió-fétisem újra szintre került. Ahonnan lehet nincs is visszaút. Ahol a diós csiga nem csak elkészül, de az univerzumba olvad és az elfogyasztása nem egy pór földi cselekedet, hanem átlényegülés az örökkévalóságba. A diós rásül, rápirul a klasszikusan kanyarodó tészta-piramisra. A tészta roppanós, határozott, de tartalmas. Belül lágyan öleli át a diós krémet, amikben a diótöret kisebb és nagyobb darabjai egyenlőtlen arányban alkotnak harmóniát.
Néha – bár nehéz – meg kell állni, el kell időzni az ízen, az állagon, akár az illaton is. Megéri. Minden morzsában benne lakik a csonthéjas gyümölcsök védőszentje, a természet önfenntartó ciklusát pedig nem szabad veszteséggel terheljük, fogyasszunk el minden falatot.
Elfogy. Búcsúzom, megnyugszom, leülök, átlényegülök. Tudom, hogy van, lesz folytatás, bár nem tudom még, mikor. Katarzis, béke.
Beszerzési hely: Café Tripoli, Budapest, Babér utca 13-15.