A legtöbb embernek vannak bejáratott pálinka forrásai. A rokon, a barát, a zöldséges, a hentes, “a házmester, a fia és a kéményseprő”. Aztán persze vannak olyan helyzetek, amikor kellene jó pálinka, amire számíthatunk, de a bevált beszerzési forrás nincs kéznél időbeli vagy térbeli korlátok miatt. Eleddig, illetve a közelmúltig az évtizedes szinten bevált megoldás nekem a Zsindelyes Ágyas Fürtösmeggy volt. Most a Panyolaitól komoly versenytársat kapott.
Nem strandidős balatoni napokon indul a túrázás és vannak olyan nem várt körülmények, mint például Tapolcán, amikor a Tavas-barlangba délben már csak délután 4-re van hely csónakos körjáratra. Plusz még az eső is eshet, aztán meg is éhezünk. Két ilyen helyszínről szól ez az írás és pont volt, van mindkét étteremben kemence.
Télen, hidegen is jó. Minden gyümölcslevesnél ízletesebb. Édes és savanykás tud lenni. Nagyanyám jut eszembe, amikor az alma kompót jut eszembe. Mosolyogni támad kedvem. Mitől tud ennyire meghatározó lenni ez végtelenül egyszerűen elkészíthető eledel. Áttekintés.
Több ok miatt sem tudok kritikaként posztolni az Aranypatkóról. Az első a személyes érintettségem, mivel a világ egyik legcsibészebb mosolyú, egyben az újragondolt magyar konyhában igen tapasztalt séfje gardírozza a konyhát, aki az öcsém. Ráadásul nem engedte, hogy kifizessem az ennivalót, ami megettünk (és elhoztunk). Emlék 2021 július végéről.
A tenni akaró emberi genetika mélyen lakó kódja tört felszínre idén tavasszal. Rengeteg paradicsom- és némi paprikamag megvásárlása, palántázása, nevelgetése kísért el az év során és végül változott a pályakezdő szerencséjén keresztül dicsősségé.
A Macok(leánykori neve Imola) a magyar konyha huszonegyedik századi megújításának kezdete óta a gasztronómia bástyája. Ettem már ott érdeklődő fiatalként, munkahelyi kiránduláson (vezetői offsite-on) dideregve és fáradtan, a vendégházban lakva, meg “csak úgy” egy ebédre leugorva. De sosem okozott csalódást. Idén júliusban körültekintően odatelefonáltam egy nappal korábban, viszont nem volt hely 3 napra előre… Persze arrafelé sétáltunk Egerben, a barátnőm bekérdezett és lőn, pont volt egy lemondás. Ennek mentén leülhettünk, rendelhettünk és ehettünk. Jót.
A kilencvenes években tinédzserként először elborzadva figyeltem a Radlert, a sör-sprite, sör-fanta kombinációt. Nem sokkal később már volt, hogy az úgynevezett öcsi-fröccs (fehér bor és kóla) miatt nem volt egyenes az út hazafelé. Ezek után a kétezres évtized elején az Ausztriából hozott ketchupos-mustár tubusát sem fogadta teljes elzárkózás. Ugyanakkor a véletlenül vagy nem jó viccből összeöntött kóla és más üdítő keveréket akkor még riasztónak tartottam, kiöntöttem, meg ilyenek. Erre itt van egy újgenerációs üdítőital, ami kifejezetten ízlett.
Nem kérek! Miért? Mert nem szeretem! De hát sosem kóstoltad?! Akkor sem! Van a gyermeki agyban valami egészen mélyen kódolt tiltakozást bizonyos élelmiszerek, ételek ellen, amiknek a neve, a színe, az összetétele vagy a fogyasztásuk körül rítus húzódik a hátterében, és nem az adott étel íze. Visszagondolva, így volt ezzel az én agyam is. Aztán elkezdtek megváltozni a dolgok és lettek a korábbi ellenségeimből nagy kedvencek. A kiemelt tételekből egy válogatást szedtem össze könnyed fogyasztásra.
Nem teljesen igaz, hogy az Covid után, mert az első fogyasztásomat Gyugyi pesti bisztrójából egy hűvöskés tavaszi estén ettem otthon házhoz szállításból, még a lezárások idején. 2020-as étel kattanásom, a rák iránti vágyamat éltem ki, meg egy finom levesre vágytam, valami savanykásra. Aztán amikor kinyithattak az éttermek, akkor elmentünk a két gyerekemmel, a szűkös, bezárt tél után együtt. Erről írtam le utólag, most, milyen volt.
A legutóbbi szombaton is a törzshelyemen jártam szombaton délelőtt, egész korán, talán fél 10 lehetett. Egy srácnak épp akkor adták a kezébe a pár főtt virslit, mustárral, műanyag villával, papírtálcán. A kenyér már faternál volt. A pulthoz nem ért föl kényelmesen, ezért egy üdítős rekeszt kapott fellépőnek. Irigyeltem, jó dolga volt.