Nem kérek! Miért? Mert nem szeretem! De hát sosem kóstoltad?! Akkor sem! Van a gyermeki agyban valami egészen mélyen kódolt tiltakozást bizonyos élelmiszerek, ételek ellen, amiknek a neve, a színe, az összetétele vagy a fogyasztásuk körül rítus húzódik a hátterében, és nem az adott étel íze. Visszagondolva, így volt ezzel az én agyam is. Aztán elkezdtek megváltozni a dolgok és lettek a korábbi ellenségeimből nagy kedvencek. A kiemelt tételekből egy válogatást szedtem össze könnyed fogyasztásra.
Finom főzelék
Az általános iskolai menzán akkor sem ettem belőle, ha tudtam előre, hogy utána órákig nem jutom más táplálékhoz. Azt elképzelni sem tudtam akkor, hogy ezt az ételt bárki szereti vagy szeretetből megfőzi mondjuk a családjának. Aztán egy olyan munkahelyemen, az első komolynak tekinthetőn, ahol a munkavégzés jellege (telefonos ügyfélszolgálaton híváskezelő operátor szigorú munkarenddel) miatt kaptunk ennivalót, egyszer csak ott ültem a konyhában, előttem egy műanyagdobozban a finom főzelék, víziló méretű farkas éhséges a testemben. Megmelegítettem és nekiálltam enni. Aztán jó volt. Talán volt hozzá fasírt vagy pörkölt is, de ebben nem vagyok már biztos. Azóta volt, hogy önként ettem, bár sosem főztem. A viszonyunk távoli rokonnal vagy régi osztálytárssal való kapcsolatra hajaz. Ha összefutunk, jó a hangulat, de azért utána nem keressük egymást aktívan.
Szalontüdő
Itt a fotónak annyiban van jelentősége, hogy anyai nagyanyám receptjére építve anyám fehér pejslit készített. Nekem ez A szalontüdő, amit fiatal felnőttként kezdtem el kóstolni és egyből rá is keveredtem arra az ösvényre, amin azok bandukolnak, akiknek van, illetve lenne igénye az adott, kedvenc ételének fogyasztására, de azt nem nagyon főzik étteremben. A kétezres évek első felében a Pesti Sörcsarnok volt Budapesten, a Vámház körúton, ahol ráakadtam és örömmel tértem vissza emiatt rendszeresen.
A szalontüdő sűrű, savanykás mártása, hozzá a zsemlegombóc és a főtt, omlós és puha tüdő és szív csíkok együtt olyan ízélményt adtak, amire most is katartikus emlékképek sorozatával révedek vissza. Nagyanyám veszprémi konyhája, benne a kamra, nagyapám hokedlije és rajta a párna, a babérleveles, hagymás illat, az egészben fődőgélő fekete testrészek, az amorf zsemlegombócok és a piros zománcos lábas, amiből szedtük, aztán az emberi hangok hiánya, a porcelánhoz ütődő kanalak ritmusa és a végén a boldog sóhaj. Annyira élénken tör elő, hogy pejslit fogok főzni, nincs mese.
Pacal
Felvezetésként értetlenségemnek adok hangot, hogy miért kell két karika hegyes erős paprika vagy szárított petrezselyem szóra vagy egy szelet tv paprika és paradicsom a pacal fotóra… A pacal annyira iszonyatosan nem fotogén étel, hogy karikatúrává teszik ezekkel a helytelen díszítésekkel. (Szerintem lenne arra igény, hogy legyen egy mozgalom, aminek célja az értelmezhetetlen és béna éttermi tányérdekorációk kiűzése a gasztronómiából…)
A pacal sűrű szafttal, jó borsosan, szinte juliennere vágva a legkedvesebb számomra. Számtalan pacalos élményem van:
Anyám Veszprém, Simon István utcai panelkonyhában összerakott velős-májas pacalja, amiből kétszer szedtem és utána egész hétvégén nem voltam éhes… varázslatos íze volt.
Pacalcsorba 2004 márciusában Kolozsváron, testi és lelki harmóniát adva intenzív korhelyeskedéstől erősen meggyötört porhüvelyemnek.
Ugyancsak pacalcsorba, de Őriszentpéteren, 2007-ben, pont a kolozsvári emlékek ürügyén, egésznapos túrázás után, szürkületi fagyoskodás után felmelegítve engem.
Az utolsó említésre méltó a pilisszentlászlói Kis rigó étteremben a csúsztatott pacal, amikor a lavórnyi pacalpörkölt alatt még egy kéttenyérni rántott hús is megbújt…
Idei pacal-élményemről pedig hamarosan külön posztban is megnyilvánulok, mert a veszprémi Kemencés Vendéglő (vesd össze Hullamosó vagy 60.számú italbolt) kínálatából kóstoltam pacalt és előzetesen jelzem, nem volt rossz, sőt.
Rák
A 2020-as évben alakult át valami bennem, amivel a tengeri állatokkal kapcsolatos ellenérzéseim első gátját törte át az agyam. A garnélák és a királyrákok feszes húsa és decens íze iránti vágy azóta sem csillapodik. Fokhagymásan önmagában, esetleg csípősen ugyanígy. Bármilyen tésztával, wokételben rizzsel. Bárhogy jöhet, ünnep.
Időszakos “kattanások”
Végül meg kell emlékezek az elmúlt tíz év három olyan alapanyagáról, amiket bizonyos ideig, hetekig, hónapokig muszáj volt fogyasztanom: a dió, a gesztenye és a túró volt, amit volt, hogy naponta kerestem, szinte bármilyen formában hajlandó voltam megenni, csak hogy rövid időre megnyugodjon, csillapodjon a hiányérzet a számban, az agyamban. Legutóbb épp a túró íze és állaga iránti vágy gyötört. A poszt befejezésének pillanatában nincs preferenciám, de ez óráról órára változhat…
Borítófotó: tesco.hu