Veszprémi születésüként vannak emlékeim a Balatonból kifogott, a nyaraló mögött megpucolt keszegekről, kárászokról, pontyokról és más, pecabottal akkoriban (1980-as évek) könnyen kifogható halakról és azokat jóízűen fogyasztó felnőttekről. Ezzel együtt is a halat nem szerető gyerekek jelentős táborába tartoztam. Az életem legjobb halászlevéig vezető út fő állomásait gyűjtöttem csokorba a halászlé-főszezon alkalmából.
Otthon a leve, csak a leve
Ha annyit szívnék egy leves elkészítésével, mint amennyit egy tiszai vagy dunai halászlével valaki otthon birkózik, biztosan hasonló ingerület lenne benne, mint a családtagjaimban volt 30 éve, hogy legalább egy kicsit egyen belőle a gyerek. Főleg ha a halászlé és a süteményözön mellett még egy kondér kocsonyát is megcsinálnék mellé, de utóbbi csak illusztráció.
A halászlé levéből így voltam hajlandó már nagyobb, tíz körüli, belátó gyerekként enni egy félig töltött mélytányérnyit. A paprikás-fűszeres lé még rendben volt, főleg kenyérrel. A “sűrűje” viszont nagy hal ízű volt, azt konkrétan le kellett küzdenem. Ez utóbbi biztosan visszavetette érdeklődésemet a halalapú levesek kapcsán.
Az első áttörés – Bonchidai Halászcsárda: korhely halászlé
Hosszú évek teltek el érdemi halászlé fogyasztás nélkül, békében. Aztán egy tokaji bulizás után, talán 2003-ban vagy 2004-ben a Bonchidai Csárdában ültünk le és ott is, mint minden folyóparti helyen ment a “legjobb halas ételek a világon” önbizalmi, egyben értékesítési duma, az elégedett félmosollyal felvértezett pincérektől. Megakadt a szemem a korhely halászlén és hirtelen felindulásból bevállaltam. A mustáros-citromos, sűrű és savanykás leves tényleg meggyógyított. Benne harcsafilé kockák voltak, jó minőségben, így megnyílt bennem a kapu a halászlé fogyasztás irányába. A rákövetkező egy évtizedben rendes srácként ettem egy, de akár két tányérral is az ünnepi, karácsonyi alkalmakkor, mindenféle halszeletekkel is, de belsőség nélkül. Megkóstoltam másfajta halleveseket is, de azok általában nem nyerték el a tetszésemet.
A második áttörés – Halászlé alap, halhús pár perc alatt
A 2010-es évek elején-közepén fellángoló gasztroforradalom Molnár B. Tamás által hajtott társzekerére felülő fiatal értelmiségiként menőnek gondoltam éttermi karácsonyi menüt venni és enni, amiben szintén volt halászlé. Mondjuk utólag leírhatom, hogy nem annyival jobb, amennyibe került, de akkor azt gondoltam, megérdemlem, megérdemeljük.
Eközben volt lendület is, vettem passzírozót otthonra, de hallal talán egyszer sem használtuk. Gyermekeim édesanyja viszont egyszer, a karácsony előtti terhelés csökkentése érdekében, fagyasztott halászlé alappal tért haza. Amit ki is próbált szintén fagyasztott halfilével és igen kiváló volt. Húsz perc alatt volt kész és közben még szaloncukrot is lehetett kötözni vagy izzósort ellenőrizni. Így az élet sebességének oltárán feláldozásra került a klasszikus halászlé, és a karácsonyra való készülésbe belepusztulás első lépése volt, hogy mások által szinte teljesen elkészített alapanyagokból lett a halászlé, ami közel olyan jó volt, mintha nettó három napot küzdöttünk volna vele beszerzéssel, feldolgozással és megfőzéssel együtt.
A zenit – Roosevelt téri halászcsárda: nincs jobb, ne keresd
A halászléfogyasztási jellemfejlődésem csúcspontjára 2020 decemberében kerültem, amikor egyenesen Szegedről érkezett hozzám a tökéletes tiszai halászlé. Nyilván ennek is van egy csomó legendáriumba illő része a Tiszán úsztatott óriási üsttel, de ami a lényeg, hogy konkrétan nem lehet annál jobbat csinálni, mint amit ott csináltak és csinálnak minden bizonnyal évtizedek óta. Egészen egyszerűen nem érdemes nekiállni otthon, mert nem lesz olyan jó, mint az. Íze, illata, állaga, mind a lének, mind a halszeletnek, hibátlan. Az elviteles adag dobozzal együtt 3.500,- forint volt tavaly, idén is ennyibe kerül. A két adagnak mondott kiszerelés négy felnőttnek is elegendő. Budapesten itt beszerezhető, nem csak karácsonykor: http://www.szegedihalaszcsarda.hu/
Nem tudom, merre fogok fejlődni, de a tökéletes halászlevet ennyi, amikor szeretnék, nyugalmi állapot. Nem keresem a halleves nirvánába vezető ösvényt, de nem lépek le róla, ha mégis ráakadok. Amennyiben megtörténik, krónikáimat bővítem vele.
Borítófotó: http://www.fehertoihalaszcsarda.hu/