Idén folytatódott a hagyománnyá váló karácsonyi megközelítésem, miszerint olyat teszünk a karácsonyi ünnepi asztalra, amit épp kívánunk: legyen benne hal vagy sem, illetve lehet akár babapiskóta önmagában vagy Ikeás fagyasztott húsgolyó mirelit sültkrumplival. Imígyen került a listámra a jelenleg favorizált szakácskönyvemből merítve (Hegyi Barbara – Alkalomadtán, bővebben később) a zabaglione és hozott valami nem várt áttörést.
Kicsit utána olvasva a neten ennek a habos jóságnak képedtem el azon, hogy a 15. századtól már készítik Olaszországban és kezdett terjedni. Mi munka lehetett kézzel habosra verni az összetevőket, amikor mixerrel sem egyszerű és gyors.
A második sokk az volt, hogy tényleg hab lett, összeállt. Olyan elrontott krém irányból indult a folyamat. Nem sok esélyt láttam a vízgőz fölött tartva az edényt, és lassan szívritmusban is átvéve a robotgép rezgését, hogy lesz belőle valami. Aztán lett és jó lett. Édes bornak egy 2017-es Pajzos Tokaji Szamorodnit vettem le a polcról az Aldiban. Ez a bor a kedvenc édes borom, és ebben az édességben is erősítette számomra kiválóságát.
A recepthez képest kevesebbet csináltam, mert féltem, hogy nem fog elfogyni a 6 adag, de a narancshéjból (egy egész narancs héj) nem reszeltünk kevesebbet, szóval jó narancsos, édeskés, kicsit tokajis (de tényleg!) ízvilága lett, ugyanakkor nem túl édes. Szóval engem megvett és tervezem készíteni társaságban, eseményre is, mert azt gondolom, hogy nagyobb mennyiségben, több személyre jobban készíthető, mint 4 főre.
Nekem a zabaglione tényleg egy ünnepi finomság, aminek nem állsz neki bármikor, ugyanakkor szeretetből, a számodra fontos embereket megtisztelve igen és onnantól súlya, értéke, fontossága van. Inkább koktél, mint desszert: alkohol is, meg nem is. Odafigyelést, törődést sugároz, ad. Ahogy azok az ünnepi pillanatok, amikor egymásra és magunkra figyelünk.