Nem kérek! Miért? Mert nem szeretem! De hát sosem kóstoltad?! Akkor sem! Van a gyermeki agyban valami egészen mélyen kódolt tiltakozást bizonyos élelmiszerek, ételek ellen, amiknek a neve, a színe, az összetétele vagy a fogyasztásuk körül rítus húzódik a hátterében, és nem az adott étel íze. Visszagondolva, így volt ezzel az én agyam is. Aztán elkezdtek megváltozni a dolgok és lettek a korábbi ellenségeimből nagy kedvencek. A kiemelt tételekből egy válogatást szedtem össze könnyed fogyasztásra.
Nem teljesen igaz, hogy az Covid után, mert az első fogyasztásomat Gyugyi pesti bisztrójából egy hűvöskés tavaszi estén ettem otthon házhoz szállításból, még a lezárások idején. 2020-as étel kattanásom, a rák iránti vágyamat éltem ki, meg egy finom levesre vágytam, valami savanykásra. Aztán amikor kinyithattak az éttermek, akkor elmentünk a két gyerekemmel, a szűkös, bezárt tél után együtt. Erről írtam le utólag, most, milyen volt.
A legutóbbi szombaton is a törzshelyemen jártam szombaton délelőtt, egész korán, talán fél 10 lehetett. Egy srácnak épp akkor adták a kezébe a pár főtt virslit, mustárral, műanyag villával, papírtálcán. A kenyér már faternál volt. A pulthoz nem ért föl kényelmesen, ezért egy üdítős rekeszt kapott fellépőnek. Irigyeltem, jó dolga volt.
A sokadik érettségi találkozó kapcsán gondoltam bele abba, milyen sorsfordító dolgokat, eseményeket hozott a bentlakásos gimnáziumban, ezáltal kollégiumban töltött négy év. Jöjjenek most itt azok az ételek, élelmiszerek, amikkel kapcsolatos viszonyomat alapjaiban változtatta meg a menzán történő étkezés.
Allergia miatt és egyéb megfontolások mentén a gyerekeimnek a glutén- és a tejtartalmú ételek fogyasztása nagyjából 5-6 éve nem preferált, aminek az egyik legnagyobb limitációja az alapvetően tejalapú krémek pótlása, helyettesítése. Viszonylag sokáig a szójaalapú készítmények jelentették az alternatívát, amit szintén nem erőltettünk a szója allergén jellege miatt. Az elmúlt bő 6-7 hónapban indult el ebben változás és összeszedtem azokat, amiket a srácok bírnak és összetételükben a mi kritériumrendszerünknek is megfelelnek.
Évtizedes szünet után kezdtem kávét inni, nagyjából 10-11 éve, nagyságrendileg a speciality kávézók és kávék térnyerésével egyidőben. Nyilván nem kell jobb apropó. A kiváló kávék kávézókban, kávéházakban fogyasztásával együtt a megengedhető luxus, a Nespresso kapszulás kávék otthoni iszogatása is rész lett a mindennapjaimnak, majd a válásom okán elkezdtem újragondolni, milyen gépekre és eszközökre is van szükségem. Így jutottam el a speciality kávézókból hazavitt szemes kávé fogyasztásáig. Na de hogyan lesz abból főzhető matéria.
Külső indíttatás hozta, hogy pár hete hazahoztam egy egészet a szarvasmarha eme becses tesztrészéből, mivel nem volt a hentesnél a főtt-füstölt “gyári” verzióból dekára. Az egyeseknek undorító, másoknak mannát jelentő marhanyelvtől én sosem irtóztam és meglepődtem, mennyire egyszerűen elkészíthető itthon is. Aztán már csak arra kell figyelni, ne fogyjon el egyszerre.
Ültem a nappaliban a kisebbik kanapén, szemben, a falon lévő könyvespolcon “megszólított” egy könyv, amiről nem is tudtam, hogy megvan nekem. Levettem, megforgattam, kinyitottam. Éreztem rajta, hogy sokáig, évekig lakott egy dobozban a garázsban. A dohos illata azért hamar elmúlt. Belekezdtem és magával ragadott.
Lassan kettő, de lehet, hogy három éve tart a dióhoz fűződő fétisszerű viszonyom. Diós torták, krémek, habok, csokoládék vonzanak olyan intenzíven, ami miatt már ipari hulladék szinten lévő fornetti diós mini csigára vagy a szépemlékű gyerekkori klasszikusokra nyomokban hajazó Lottó szelettel is hajlandó vagyok vágyaimat csillapítani.
Tudván, hogy a glutén mennyire káros, ugyanakkor azt is tudván, a finomlisztből milyen finomságokat lehet készíteni hozzáértéssel, törődéssel, jó alapanyaggal, nem is kérdés, minden osztályon felüli diós falatot meg kell őrizni az utókornak. Legalább az internet eldugott szegletén. Ha valaki mégis ráakad és Budapesten van, annak esélyt nyújt a poszt, hogy megkóstolja, rabja, rajongója, esetleg diszkrét dicsérője legyen a város egyik legjobb csigájának.
A Budapest 13. kerületi Café Tripoli az, ahol a dió-fétisem újra szintre került. Ahonnan lehet nincs is visszaút. Ahol a diós csiga nem csak elkészül, de az univerzumba olvad és az elfogyasztása nem egy pór földi cselekedet, hanem átlényegülés az örökkévalóságba. A diós rásül, rápirul a klasszikusan kanyarodó tészta-piramisra. A tészta roppanós, határozott, de tartalmas. Belül lágyan öleli át a diós krémet, amikben a diótöret kisebb és nagyobb darabjai egyenlőtlen arányban alkotnak harmóniát.
Néha – bár nehéz – meg kell állni, el kell időzni az ízen, az állagon, akár az illaton is. Megéri. Minden morzsában benne lakik a csonthéjas gyümölcsök védőszentje, a természet önfenntartó ciklusát pedig nem szabad veszteséggel terheljük, fogyasszunk el minden falatot.
Elfogy. Búcsúzom, megnyugszom, leülök, átlényegülök. Tudom, hogy van, lesz folytatás, bár nem tudom még, mikor. Katarzis, béke.
Beszerzési hely: Café Tripoli, Budapest, Babér utca 13-15.
Kell-e még egy gasztroportál akkor, amikor bezárnak az éttermek, nem tudunk új tájakat, országokat fölfedezni. Nem feltétlenül.