Amikor egy adott napba az egészségesnél kicsit több teendőt tervezek bele, akkor ér az éhség útközben két feladat elintézése között vagy az egyik befejezésekor. Így ismertem meg a zuglói OBI étkezdéjét, ami viszont annyira megnyerő, hogy írok is róla. Meg persze remélem, hogy sem az energiaárak, sem a vendéglátást sújtó más problémák nem fogják elsodorni a házias koszt eme gyöngyszemét.
Be kell vallanom töredelmesen, hogy az csak óriás palacsintára a megtérülést felépítő éttermeket szemfényvesztésnek gondoltam. Ennek okáért – emlékeim szerint – soha nem voltam, nem ettem ilyenben. A közvetlen lakókörnyezetemben felbukkant palacsinta bár emiatt, meg nyilván gyerekeim okán is birizgálta a fantáziámat. A fenti távolságtartás miatt eddig, illetve a múlt hétig elhessegettem a próba lehetőségét. Karácsony előtt viszont az eluralkodó éhség, és a falatozási listámon egyre előkelőbb helyen szereplő hortobágyi elérhetősége a kínálatban “beparancsolt” a koradélután egyébként üres étterembe.
Nem terveztem ilyen “díj” létrehozását, sem a győztes kihirdetését, mégis lesz, illetve van. Ugyanis nem lehet szó nélkül elmenni egy olyan lokáció mellett, ami a meglátogatásának napjától eszembe jut és mindig szívmelengető örömmel tölt a momentum. Hiba lenne tehát, ha nem állnék meg, akár egy meleg teával a kézben a teraszról látszó tájban gyönyörködve, mint egy igazi tv reklámban.
Az idei nyáron, előre megfontolt szándékkal, hosszabb időszakot töltöttem a Balcsinál, egészen pontosan Révfülöpön és mélyebben sikerült megismernem a helyi lehetőségeket, ezen belül is a frissen nyílt specialty kávézót, a remek hentest, a központi gazdaboltot és olyan minőségű éttermeket, amikre nem hogy Révfülöpön, de még a Balaton sokkal központibb helyein sem számítanék.
Nem strandidős balatoni napokon indul a túrázás és vannak olyan nem várt körülmények, mint például Tapolcán, amikor a Tavas-barlangba délben már csak délután 4-re van hely csónakos körjáratra. Plusz még az eső is eshet, aztán meg is éhezünk. Két ilyen helyszínről szól ez az írás és pont volt, van mindkét étteremben kemence.
Több ok miatt sem tudok kritikaként posztolni az Aranypatkóról. Az első a személyes érintettségem, mivel a világ egyik legcsibészebb mosolyú, egyben az újragondolt magyar konyhában igen tapasztalt séfje gardírozza a konyhát, aki az öcsém. Ráadásul nem engedte, hogy kifizessem az ennivalót, ami megettünk (és elhoztunk). Emlék 2021 július végéről.
A Macok(leánykori neve Imola) a magyar konyha huszonegyedik századi megújításának kezdete óta a gasztronómia bástyája. Ettem már ott érdeklődő fiatalként, munkahelyi kiránduláson (vezetői offsite-on) dideregve és fáradtan, a vendégházban lakva, meg “csak úgy” egy ebédre leugorva. De sosem okozott csalódást. Idén júliusban körültekintően odatelefonáltam egy nappal korábban, viszont nem volt hely 3 napra előre… Persze arrafelé sétáltunk Egerben, a barátnőm bekérdezett és lőn, pont volt egy lemondás. Ennek mentén leülhettünk, rendelhettünk és ehettünk. Jót.
Nem teljesen igaz, hogy az Covid után, mert az első fogyasztásomat Gyugyi pesti bisztrójából egy hűvöskés tavaszi estén ettem otthon házhoz szállításból, még a lezárások idején. 2020-as étel kattanásom, a rák iránti vágyamat éltem ki, meg egy finom levesre vágytam, valami savanykásra. Aztán amikor kinyithattak az éttermek, akkor elmentünk a két gyerekemmel, a szűkös, bezárt tél után együtt. Erről írtam le utólag, most, milyen volt.
A sokadik érettségi találkozó kapcsán gondoltam bele abba, milyen sorsfordító dolgokat, eseményeket hozott a bentlakásos gimnáziumban, ezáltal kollégiumban töltött négy év. Jöjjenek most itt azok az ételek, élelmiszerek, amikkel kapcsolatos viszonyomat alapjaiban változtatta meg a menzán történő étkezés.